"Van egy aprócska sziget Indonézia területén, amelynek nemcsak az az érdekessége, hogy éppen azon a határon fekszik, ahol az Indiai-óceán és a Csendes-óceán találkozik, ahol elválik Ázsia és Ausztrália állatvilága, hanem arról is, hogy ezen a szigeten egy különleges hüllőfaj uralkodik. A sziget neve Komodó, az uralkodó faj pedig a komodói óriás sárkánygyík (komodói sárkány). A tudósok szerint a valaha élt legnagyobb varánusz az ausztrál kontinensről útra kelt, és az óceánon átjutva megtalálta ezt a piciny szigetet, ahol aztán kialakult a ma élő legnagyobb gyík, a komodói sárkány. Igen jól alkalmazkodott környezetéhez, képes hónapokat táplálkozás nélkül eltölteni, átvészeli a száraz évszakot és szinte minden betegséget, ami a szigeten fenyegetné. A nyálában több mint 30 féle baktérium van, amely ha az áldozata sebébe kerül, hamarosan vérmérgezést okoz. Így egy nap alatt meghalhat az áldozat. Ez az akár 150 kilósra és 3 méter hosszúra megnövő állat a bizonyítéka annak, hogy a hüllők milyen szélsőséges körülményekhez is tudnak alkalmazkodni. A krokodilfélék pedig ha beszélni tudnának, elmondanák nekünk, milyenek voltak azok az őshüllők, a dinoszauruszok, hiszen még láthatták őket. Ezek a szuperul páncélozott ragadozók évmilliók alatt is fennmaradtak. A Galápagos-szigetcsoporton, az óceánnal körülölelt kis szárazföldeken, ahol szinte édesvíz sincs, az életet egykor a madarak mellett az iguánák jelentették. Ezek az 1 méter körüli hüllők kókuszhéjakban, pálmatörzseken sodródva juthattak el a dél-amerikai földrészről a Galápagos-szigetcsoportra, ahol az óriásteknősök mellett megtelepedtek, átalakultak, alkalmazkodtak a zord körülményekhez, és lett belőlük tengeri iguána, aki képes hosszú perceket a víz alatt tölteni, a sót kiválasztani, tengeri moszatokkal táplálkozni. Tehát amikor kezünkbe vesszük ezt a könyvet, és végigfut rajtunk a jól ismert borzongás – hiszen valahogy az ember ösztönösen fél, irtózik a csúszómászóktól –, jussanak eszünkbe a fenti történetek: bizony a hüllők voltak azok, akik túléltek sokszor évmilliókat, túléltek katasztrófákat, és akik mesélhetnek nekünk a múltról. Ha a hazai erdőket járjuk, és találkozunk a nagyon szép vízisiklóval, ne az legyen az első reakciónk, hogy agyonverjük egy bottal! Ne fogjuk meg, hanem hagyjuk elmenni, mert hazánk nagyon kevéssé gazdag hüllőkben, és ez az ártatlan sikló az egyik büszkeségünk. A parlagi vipera igazi csoda, ma már csak nagyon piciny foltokban él Magyarországon, igazi világritkaság, a mi kedves mérges kígyónk. Ma már egyre többen tartanak otthon kisebb gyíkokat, gekkókat, siklókat sőt még óriáskígyókat is. A gazdák felelőssége nagy, mert ezek az állatok nem játékszerek: lehet őket csodálni, de játszótárssá tenni nem szabad. Meg kell nekik adni a terráriumi tartásban is a lehető legtermészetesebb körülményeket. Tisztelni, becsülni kell őket, mert az evolúció fontos láncszemei, és bolygónk ökoszisztémájának ugyanolyan szereplői, mint mi magunk." Gajdos László Igazgató, Sóstó Zoo, Nyíregyháza